Korrekt orr-történet

Samuel L(anghorne). Clemens, azaz Mark Twain

Mark Twain tolla hegyiről. Rövid anekdota az író Önéletrajzából:

... Volt egyszer egy boldog, elégedett, törekvő, reménykedő Bret Harte, egy szellemes, vidám, jó kedélyű Bret Harte, aki pezsgő örömmel élvezte az életet. Ez a Bret Harte meghalt San Franciscóban. A hírnév, amely dicsfényben repítette át a kontinensen, már csak egy hullának szólt; ez a hulla nem volt hajlandó megjelenni a tiszteletére rendezett chicagói banketten, mert megszegték az illemszabályokat: nem küldtek érte kocsit. A Lakeside Monthly nagystílű programja jegyében folytatta útját Kelet felé, de már szánalmas roncsként; elvállalta, hogy egy esztendő szellemi termését eladja tízezer dollárért az Atlantic Monthly-nak – akkoriban hatalmas összeg volt ez –, és ezért a fényes tiszteletdíjért semmi említésre méltót nem produkált, csak felvette és elköltötte a pénzt, amikor még ki sem telt az esztendő. Ekkor kezdődött az a korszaka, amely a sírig tartott: kölcsönökből és nőkből élt.

Egyszer furcsa kalandot élt át, még egészen fiatalon, amikor nemrég érkezett a csendes-óceáni partra, és ide-oda sodródott munkát keresve. Maga mesélte el nekem akkoriban ezt az élményét. Egy darabig az yrekai zsúfolt bányásztelep iskolájában tanított, és jövedelmét azzal igyekezett kipótolni, hogy egy kis hetilapot szerkesztett és adott ki egy bérnyomda két tulajdonosánál: övék volt a lap.

Szerkesztői kötelességeihez tartozott a korrektúrák ellenőrzése. Egyszer hasáblevonatot tettek eléje, rajta egy ódivatú nekrológgal; ezek akkoriban, amikor még lágy szívű, érzelgős nép voltunk, ijesztően népszerűek voltak az Egyesült Államokban. Félhasábos szabványnekrológ volt: vagyis csupa felsőfok: írója agyba-főbe dicsérte az elhunyt Mrs. Thompsont virágos nyelvezetű, túlfűtött, szertelen dicshimnuszban. Azzal a kifejezéssel zárta sorait, amely sohasem hiányozhatott egy szabályos nekrológból: "Fájó a mi veszteségünk, de az örökkévalóságban ő a nyertes."

A kefelevonaton Harte a következő megjegyzést találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte ezzel nem törődött. Tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért azt a korrektor-szabályt követte, hogy tintával a szokásos módon jelezte: meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére zárójelben kérdőjelet írt. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy másik korrektor-szabály is, és erről elfeledkezett. E szerint a szabály szerint, hogy ha egy szó nem eléggé hangsúlyos, alá kell húzni, és akkor a szedő azzal emeli ki, hogy dőlt betűkkel szedi (1).

Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..."

• No, kérem, nem értem. Hol vagyon itt az írásban végül dőlt betűkkel szedve bármi? Emitt (1) kapitális félrefordítással lehet dolgunk. A sztori vége felé a magyarázat nem kifejezetten helytálló. (Némi nyomdászinasi előélettel felvértezve azonban értelmezhető.) Valójában az történhetett, hogy Harte, aki a nyomdász szakmát illetően képzetlen volt, vagyis civilként korrektúrázgatott a "Jótékony" és a "kásága" szavak közötti szóközt (space, spácium) húzta alá, majd a lap szélén egy hanyag mozdulattal egy gondolatjelet vont (ezzel akaratlanul is megismételte a korábban eszközölt aláhúzás jelet), mellé pedig elegánsan és zárójelben egy kérdőjelet rótt. Ez pedig a legalapvetőbb korrektori szabály szerint éppen azt a javítást jelenti, amit a szegény betűszedő végül eszközölt. Azaz: az alá- illetve áthúzott, megjelölt szövegrész helyettesítendő a  lap szélén a jel megismétlése után írt betűkkel, (esetünkben jelekkel), szavakkal, szövegrésszel.

... vagyis ...

... A kefelevonaton Harte a következő mondatot találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért tintával jelezni szerette volna, meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére, az aláhúzás jelét megismételve egy gondolatjelet vont, végül zárójelek közé egy kérdőjelet. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy korrektor-szabály, de erről nem tudott. E szerint az aláhúzással megjelölt szövegrész helyettesítendő a lap szélén a jel megismétlése után írt írásjelekkel.

Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..." 

Az Önéletrajz bevezető sorai