EQUUS – Thália Színház
Alan Strang: Szamosi Donáth
fotó: Emmer László
lovacska: Wandert fan Weldbos (Vándor)
(fríz fajtájú, szépséges, tenyésztője: Dr. Talpag Bálint)
Szép beállítás, de arra azért kíváncsi lennék, hogy:
1) ki volt az a kevéssé precíz Photoshop-kezelő munkatárs, aki ilyen kezdetlegesen (amatőr módon) oldotta meg a srác és a ló kapcsolódási pontjait (elsősorban a modell/színész fiú karjának jobb oldalánál és legfőképpen a hasánál van komoly bukta. No és a könyökénél bezárt területen a ló szőrszálait és forgóit elég bugyuta és természetellenes módon stemplizgette MacElek.)
2 a) végül a fotózáson kit ölelgetett a fiúcska, mert hogy nem a lovat, az biztos – gondoltam kezdetben, aztán ezt leltem.
2 b) Akkor csak arra tudok gondolni, hogy a grafikai stúdióban végül mégsem találtak egyetlen olyan képet sem, ahol a ló a füleivel ne konyítana, mint általában, hanem szép okosan előre figyel, sem nem pislog éppen, és ahol a fiú is jó, hát összetették két képből. Igazán kár érte, hogy nem elég precízen, pedig nem lett volna nehéz ennél pontosabban, szebben megbütykölni.
Továbbá valaki egy elegáns mozdulattal kitisztíthatta volna a derék jószág jobb szeméből a csipát, bár tudom, ez nekem mániám. ...vagy az csak egy légy? Mindegy, azon is lehetett volna segíteni egy kis retussal...
A groom-ot meg tessék jól leszidni. Nem fújt légyirtót arra a szegény lóra? :-)
Lehetett ez eredetileg akár egy fekvő-fiús kép is...
Az előző anekdotában szereplő személy másik balszerencsés esete, ezúttal a hírnévvel, szintén az Önélatrajzból.
... A Tom Fitchtől nemrég kapott levél egyik megjegyzése Bret Harte egy másik kalandját juttatja eszembe, némi áttétellel. Fitchet nyomorította meg párbajban Joe Goodman. Fitch ma is él, bár Arizonában lakik. Évekig járta a világot, de azután visszatért régi szerelméhez, a homoksivataghoz, a zsályabozóthoz és a sivatagi nyúlhoz, mert ezek és az ott lakók ódivatú szokásai felüdítették, és visszahozták elveszett fiatalságát. A barátságos régi ismerősök hátba veregetik, és úgy szólítják – na mindegy, hogy hogyan, a fülnek talán sértő lehet a kitétel, de Fitch szívének balzsam. Tudja, mi van a mélyén; érzi mögötte a szeretetet, és muzsika a fülének, hálás érte.
Amikor A Ricsaj Tábor szerencséje világra szóló sikere kirobbant, Harte egyszerre híres lett: nevét és dicséretét visszhangozta minden száj. Egyszer Sacramentóba kellett mennie. Amikor partra ért, elfelejtett kabint foglalni visszafelé. Késő délután kiment a kikötőbe, és rájött, mekkora baklövést követett el: mintha egész Sacramento San Franciscóba készült volna. Hosszú sor állt a jegypénztártól végig a kikötőhídon, túl a védőgáton, ameddig a szem ellátott, végig az utcán.
Harte csak egyben reménykedett: hogy a színházban, operában, kirándulóhajón és személyszállító tengeri gőzösön mindig marad néhány fenntartott hely a nevesebb későn érkezők számára. Talán a neve révén szert tehetne egy ilyen fenntartott helyre, ha oda tudná csempészni a névjegyét a pénztárosnak. Végigoldalgott a sor mellett, míg végül egy hatalmas, bozontos hegyilakó bányász mellé került, akinek öve tele volt revolverekkel és nagy, széles karimájú kalapja pofaszakállas martalócarcra vetett árnyékot. A ruhája az állától a cipője orráig tele volt fröcskölve sárral. A sor lassan haladt a pénztárablak felé, és mindenki hallhatta, amint sorra került, a végzetes szavakat: "Minden hely elfogyott – még a hajófenékben sincs!" A pénztáros éppen a mogorva bányásszal közölte ezt a hírt, amikor Harte benyújtotta az ablakon a névjegyét. A pénztáros felkiáltott, és átnyújtott egy kulcsot: – Ó, Mr. Bret Harte, de örülök, hogy látom! Tessék, a díszkabin!
A fekvőhely nélkül maradt bányász olyan átkokat szórt Harte-ra, hogy gyászba borult az egész környék, és úgy megrémítette a neves szerzőt, hogy fogta a kulcsát (a rajta lógó szám csörömpölt reszkető kezében), és elpárolgott a bányász szeme elől. A mentőcsónakok és egyéb fedezékek mögött keresett menedéket a sétafedélzeten. Mégis bekövetkezett, amitől tartott: a bányász rövidesen megjelent, és kutatva nézett körül. Valahányszor veszélyes közelségbe került, Harte már fedezékbe osont. Ez így ment vagy egy félóráig, minden baj nélkül, de végül bekövetkezett a vész: Harte elszámította magát. Éppen óvatosan kibújt egy mentőcsónak mögül, amikor szemtől szembe találkozott a bányásszal! Érezte, hogy szörnyű, végzetes a helyzete, de nem volt értelme, hogy meneküléssel próbálkozzék. Megállt, és várta az elkerülhetetlent. A bányász komoran megkérdezte:
– Maga Bret Harte?
Harte reszketeg hangon igent mondott.
– Maga írta A Ricsaj Tábor szerencséjé-t?
Harte újra beismerő vallomást tett.
– Biztos?
– Igen – sóhajtotta Harte.
A bányász heves rokonszenvvel esett neki:
– Hé, te, ide a kezed! – s hatalmas mancsával megragadta Harte kezét, és összelapította.
Tom Fitch is ismeri ezt az üdvözlési formát s mindazt a szeretetet és csodálatot, amely megtisztítja a földi sártól, és fenségessé teszi. ...
Mark Twain tolla hegyiről. Rövid anekdota az író Önéletrajzából:
... Volt egyszer egy boldog, elégedett, törekvő, reménykedő Bret Harte, egy szellemes, vidám, jó kedélyű Bret Harte, aki pezsgő örömmel élvezte az életet. Ez a Bret Harte meghalt San Franciscóban. A hírnév, amely dicsfényben repítette át a kontinensen, már csak egy hullának szólt; ez a hulla nem volt hajlandó megjelenni a tiszteletére rendezett chicagói banketten, mert megszegték az illemszabályokat: nem küldtek érte kocsit. A Lakeside Monthly nagystílű programja jegyében folytatta útját Kelet felé, de már szánalmas roncsként; elvállalta, hogy egy esztendő szellemi termését eladja tízezer dollárért az Atlantic Monthly-nak – akkoriban hatalmas összeg volt ez –, és ezért a fényes tiszteletdíjért semmi említésre méltót nem produkált, csak felvette és elköltötte a pénzt, amikor még ki sem telt az esztendő. Ekkor kezdődött az a korszaka, amely a sírig tartott: kölcsönökből és nőkből élt.
Egyszer furcsa kalandot élt át, még egészen fiatalon, amikor nemrég érkezett a csendes-óceáni partra, és ide-oda sodródott munkát keresve. Maga mesélte el nekem akkoriban ezt az élményét. Egy darabig az yrekai zsúfolt bányásztelep iskolájában tanított, és jövedelmét azzal igyekezett kipótolni, hogy egy kis hetilapot szerkesztett és adott ki egy bérnyomda két tulajdonosánál: övék volt a lap.
Szerkesztői kötelességeihez tartozott a korrektúrák ellenőrzése. Egyszer hasáblevonatot tettek eléje, rajta egy ódivatú nekrológgal; ezek akkoriban, amikor még lágy szívű, érzelgős nép voltunk, ijesztően népszerűek voltak az Egyesült Államokban. Félhasábos szabványnekrológ volt: vagyis csupa felsőfok: írója agyba-főbe dicsérte az elhunyt Mrs. Thompsont virágos nyelvezetű, túlfűtött, szertelen dicshimnuszban. Azzal a kifejezéssel zárta sorait, amely sohasem hiányozhatott egy szabályos nekrológból: "Fájó a mi veszteségünk, de az örökkévalóságban ő a nyertes."
A kefelevonaton Harte a következő megjegyzést találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte ezzel nem törődött. Tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért azt a korrektor-szabályt követte, hogy tintával a szokásos módon jelezte: meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére zárójelben kérdőjelet írt. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy másik korrektor-szabály is, és erről elfeledkezett. E szerint a szabály szerint, hogy ha egy szó nem eléggé hangsúlyos, alá kell húzni, és akkor a szedő azzal emeli ki, hogy dőlt betűkkel szedi (1).
Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..."
No, kérem, nem értem. Hol vagyon itt az írásban végül dőlt betűkkel szedve bármi? Emitt (1) kapitális félrefordítással lehet dolgunk. A sztori vége felé a magyarázat nem kifejezetten helytálló. (Némi nyomdászinasi előélettel felvértezve azonban értelmezhető.) Valójában az történhetett, hogy Harte, aki a nyomdász szakmát illetően képzetlen volt, vagyis civilként korrektúrázgatott a "Jótékony" és a "kásága" szavak közötti szóközt (space, spácium) húzta alá, majd a lap szélén egy hanyag mozdulattal egy gondolatjelet vont (ezzel akaratlanul is megismételte a korábban eszközölt aláhúzás jelet), mellé pedig elegánsan és zárójelben egy kérdőjelet rótt. Ez pedig a legalapvetőbb korrektori szabály szerint éppen azt a javítást jelenti, amit a szegény betűszedő végül eszközölt. Azaz: az alá- illetve áthúzott, megjelölt szövegrész helyettesítendő a lap szélén a jel megismétlése után írt betűkkel, (esetünkben jelekkel), szavakkal, szövegrésszel.
... vagyis ...
... A kefelevonaton Harte a következő mondatot találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért tintával jelezni szerette volna, meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére, az aláhúzás jelét megismételve egy gondolatjelet vont, végül zárójelek közé egy kérdőjelet. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy korrektor-szabály, de erről nem tudott. E szerint az aláhúzással megjelölt szövegrész helyettesítendő a lap szélén a jel megismétlése után írt írásjelekkel.
Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..."
A cím kissé megtévesztő, de kölcsönvettem, habár eredetileg a nyakkendő értetik alatta. Írtam volna helyette sálkanyarítási hogyan csináld-ot? Na, ugye. Most több mint aktuális, okuljunk hát belőle. A kiscsaj is helyes, egyszerűen jó és tanulságos a videjót végignézni. (Mintha a végén lenne valami duplikátum, de sebaj. Figyelemreméltó 23–24 módozatát is feltálalni/felsálalni a sálkötésnek.)
Szeretettel ajánlom mindenkinek a szíves figyelmébe az alábbi nagyszerű könyvet, mint remek ajándékot. Nemsokára megjelenik a 3. kötet. A külcsínt én jegyzem, a belbecsért jótállok, tehát:
Csepin Péter: ettünk és aludtunk vérmocskolta nyergen... A Tien-Santól a Bakonyig lóháton
160 oldal szöveg + 16 oldal színes melléklet
Ezen kívül melegen ajánlom a másik két könyvét is. Egy kis ízelítő, alant, amelyből kiderül, hogy Pétert nem csak hallgatni, de olvasni is felejthetetlen élmény. Aki támogatni kívánja következő utazását, fel északra, Skandináviába, az e könyv(ek) megvételével is megteheti.
gyulaik kukac ponty hu
Cél befogva
Részlet a könyv bevezetőjéből: „2009. július 7. kedd, száztizedik nap, Kazaksztán – Tegnap vettünk kávét, így ma európai reggelivel lepjük meg magunkat. Szükségünk is van a kényeztetésre, mert 12 napja ülünk a türelem szőnyegén, és nézzük a hidat, ami Kazaksztánból Oroszországba vezet, és az idegeink kezdenek kopni. Megtettünk 3056 kilométert a világ legkietlenebb táján. Csapatunk két főre redukálódott, maradt két sovány lovunk, és egy határozottan rossz állapotú autónk sofőr nélkül. Kegyetlen meleg van, nemcsak nappal, de éjjel is. Valamint annyi és akkora szúnyogok, hogy ha nem vigyázunk, becipelnek minket a bokrokba és kiszívják az összes vérünket. Bár ahhoz képest, amivel érkezésünk után kecsegtettek bennünket a helyiek – mármint hogy „két héten belül meztelenül fogtok csücsülni a pusztában, autó és lovak nélkül” –, határozottan jól állunk.
...
2007. szeptember 22. mínusz sokadik nap, Magyarország – Zsé az éjszaka ráadásul abban a kivételes szerencsében részesült, hogy az a skót lovas, Gordon Naysmith, ki egykoron Dél-Afrikából lovagolt fel egészen Ausztriáig, az útja során belérögzült tévedhetetlen profizmussal találta meg a vaksötétben a sátrát, s az északi népekre jellemző közvetlenséggel vizelte le a bent békésen szendergő Gábort. A legendáinkba így került be ő Keresztelő Szent Gordon néven, Gábor pedig megkapta a Bili, a Kölyök megtisztelő nevet. Innen már egyenes út vezetett Alma-Atába.”
Az első kötet, a lakásunk volt paripánknak háta... azaz nyolcvan korty alatt a Balkán körül címet viseli, és 2006 májusában látott napvilágot. Ez a kötet a 2003-as rodostói expedícióról készült útibeszámoló, Péter összetéveszthetetlen és lebilincselő stílusában.
„Szremkó Zoli épp befejezte kutyákról tartott kiselőadását, mire a bolgár hegyek közt megbúvó vadaspark lovardájába értünk. Iván, a vendéglátónk, széles mosollyal kísért az irodájába, és büszkén mutatott be minket a kollégáinak. Két vadászkutya ügetett elő a kandalló mellől, hogy megnézzék a jövevényeket. Szremkó, aki tényleg szakértő, elismerően fordult a gazdához: „bajor hegyivéreb, kitartó, remek szaglású, kiegyensúlyozott”. Ezzel lehajolt, hogy a fotelba felkucorodott ebet megsimogassa. A kiegyensúlyozott kutya gondolkodás nélkül támadott, és arcon harapta társunkat. A seb mély volt, erősen vérzett, de szerencsére nem érte kár a szemét. Kapóra jött az éppen ellenőrzést tartó állatorvos, ő tisztította ki és fertőtlenítette a harapást. A rövid közjáték után folytattuk utunkat. Iván adott mellénk egy lovas hegyivezetőt, aki ismervén az ösvényeket, pár órán belül az Iskra tó északi csücskénél bukkant fel velünk.
András már ott várt az autóval, és igazából meg sem lepődött a történteken. Megedződött az 54 nap alatt, ennyi ideje indultunk Várpalotáról, hogy lóháton tegyük meg az utat Rodostóig és vissza. Napi ötven kilométereket terveztünk, XVI. századi nyeregben, végvári vitéz egyenruhában, szablyával az oldalunkon. Mögöttünk volt 2095 km, az egész túra kétharmada, már hazafelé tartottunk és a kemény megpróbáltatások még csak most kezdődtek. Pedig az indulás sem volt egyszerű…”
Ez itt pedig a második, a vetett ágyunk kemény nyeregkápa... a Hadak Útján az óceánig című könyv, amely 2008 novemberében jelent meg.
„2005. szeptember 5.Franciaország – Varga Peti autója rákanyarodott az útra és pillanatok alatt eltűnt a Pireneusok nyugati szélének fenséges hegyei között. Elvitte Dórit, akinek jövő héten kezdődik az egyetem. Nehéz szívvel engedtük el, mert igen hasznos tagja volt a csapatnak. Gyermekkora óta lovagol, ért az állatokhoz, a munka alól soha nem vonta ki magát, mindig vidám természete pedig feldobta a hangulatot. Andrásnak még nehezebb az elválás, mert Dóri az ő barátnője, hogy mikor látják egymást újra, az pedig attól függ, mennyi idő alatt tesszük meg a hazáig hátralévő 2500 km-t lóháton. Varga Peti két másik társunkat is elvitte. Anitát és Robit, akiknek együtt talán el sem szabadott volna indulniuk egy ekkora útra.
Miután az autónak a fényei is eltűntek a távolban, leültünk birabőreinkre, bort nyitottunk és nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. Hárman maradtunk nyolc állatra a hegyek között…”
Eddigi útjaiba enged betekintést egy másik idecitált videjó.
Szóval így hívják. Most már ezt is tudom. Oda-vissza értelmes, sőt. Ugyanaz. Most már túl vagyunk 11. 11. 11. 11:11:11-en is, és kiderült, novemberben már volt egy ilyen. 2011. 11. 02. Ugyanez igaz nem csak számokra, hanem természetesen betűkre, vagyis szavakra, mondatokra is.
A legismertebb:
Indul a görög aludni.
...és néhány (számomra) ismeretlen:
Aki takarít rám, az a mártír, a Katika. (Így igaz.)
Barbara arab rab. (Hamár az elébb a közeli Keletet citáltam ide.)
Indul a kutya s a tyúk aludni. (Na, tessék. Így is teljesül.)
Minderről eszembe jutott a tegnapi párbeszédem Vendellel. A diszlexiáról volt szó. – Aztán van olyan is – fűzi tovább a szót –, mint például (itt egy közös ismerősünk neve szerepelt), aki meg nem tud fejben összeadni két háromjegyű számot sem. – Na, hogy is hívják az olyat? Egy röpke gondolat az illetőre, majd röhögve odabököm: – Buta. (Persze ő a diszkalkuliára gondolt. Így tényleg sokkal jobban hangzik, miközben nem kétlem, hogy létezik ez a "betegség".)
Nem számít a méret? Persze, klassz dolog mindjárt három darab, hatalmas ablak mögött éldegélni, én kifejezetten szeretem őket, de amikor firhangot biggyesztene rájuk legott az ember, akkor bizony fájóan mélyre kell nyúlni a zsebekbe...
A kép csak illusztráció, mert jártamban-keltemben a raffrolóra (római roló) esett a választásom (csak a sötétbarna függönyt ér nézni, az áttetszőt nem!). Apropos választás. Amikor is a színekről és mintákról, anyagokról kéne dönteni, bizony úgy érzem, minél alaposabban járok az ügynek utána (annál több anyagminta hever szerte-széjjel a lakásban), de kevésbé vagyok döntésképes állapotban, mint a témafelvetésnél. Eh. Lehet, hogy maradok az első pillantásra szerelemnél...
...vagy mégsem. Ami csudaszép, annak végösszege majdnem olyan cizellált, mint a minta rajta, ergo jelenleg esélytelen. Ugyanis ne tévesszük szem elől, hogy firhangunkhoz a kiválasztott anyag méter árát bizony tízszer kell (meg)venni. Brrrr...
